Férjcserélő

És befordult. Az uccsó munkáját adja le holnap, mindjárt éjjel 2 és még több óra munkája van. Q nem hatékony, és ezt utálja. És még álmos is. Uff.

Lépjünk egyet vissza, és hagyjuk a depit. Tulajdonképpen ez nem is maga a probléma, hanem egy hatalmas és kurva nehéz zsák, amit cipelnem kell az úton. Kicsit könnyebb, hogy az SSRI viszi egy részét helyettem. De az egészet nem veszi át, se nem teleportál a megoldáshoz. Most leásás van (meg totál képzavar), és azt nem csinálja meg helyettem senki.

Amihez visszanyúlnék, az egy kis metodológia, és bevezetés a Berne-féle tranzakcióanalízisbe. Nem akarok a hozzáértő szerepében tetszelegni, mert magam is csak most ismerkedek vele, de nekünk a terápián ezt nyomják, és nekem elég jól működik, amikor ebben szemlélem az életemet.

Pszichoanalitikus gyökerei vannak, úgyhogy nem illúzió, hogy fel lehet fedezni benne a freudi felettes ént, meg társait átnevezve. Nem akarok nagyon belemenni, akit érdekel, olvasson utána. Amit alább írok, az az én olvasatom. Lehet, hogy hiányos, és hibás (mint az értékhierarchiánál), de nekem ebben formában inspiráló, ezen tudok elindulni.

Szóval Berne a személyiségben három én-állapotot különít el: szülői, felnőtt, gyermeki.

Nekem a felnőtt állapot tűnik alapnak: ilyenkor éled szépen az életedet, az egyenrangúság és az önállóság tudatában (illúziójában), meglehetősen racionális állapot, szépen reagálsz a környezetedre ahogy kell, kompetenciát ad az élethez. A szülői állapot a rendről szól, a szabályokról, a határokról, arról, hogy magadat és a környezetedet hogyan akarod szabályozni, segít beilleszkedni a társadalomba.  A gyermeki állapot eléggé self-explanatory: gondtalan, intuitív, kreatív, határtalan.

Mindhárom állapotra szükségünk van, és optimális esetben ezek tudnak együtt, egymás mellett működni. Az egészséges egyén tudja ezeket a szerepeket adekvát módon, a megfelelő helyzetekben használni. A gondok akkor kezdődnek, ha valamelyik én-állapot eluralkodik, vagy éppen elnyomódik, elfojtódik.

Elég nyilvánvaló, hogy nekem a gyerekkel van gondom. A szülő jól megy, túl jól is: a szabályok teljesen világosak, és iszonyúan számítanak. A felnőtt én is OK: kiválóan működöm a felnőtt világban, a munkában, stb. A baj, ezzel a szegény gyerekkel van. A történet valamely pontján bezártam szegényt egy pincébe, és nem nagyon engedem kijönni. Néha kikukucskálhat a szuterénablakon, de ennyi. A nyomorult "kopogtat, aztán meg dörömböl", neki-nekimegy az ajtónak. Félő, hogyha egyszer kiszabadul, valami nagyon csúnyát fog művelni - senki nem tanította meg, hogy kell, hogy lehet viselkedni.

Persze vannak szökési kísérletei: mindenféle kreatív elfoglaltság, amire iszonyúan vágyom, de amire sosem hagy időt a Felnőtt meg a Szülő. Vagy ha mégis, akkor kiveszik a játékot a Gyerek kezéből, és megmutatják, hogy is kell vele játszani megfelelően. A Gyerek szeretne irracionális és kézzelfogható eredmény nélküli dolgokat csinálni, lustálkodni, énekelni, kézműveskedni, vagy mittudomén. De mindig hasba rúgják. "Nem helyes! Értelmetlen! Menj vissza pincébe!"

Nem csak én csinálom ezt. Azt érzem hogy a férjemnek is nagyon szimmetrikus gondjai vannak: ő sem hagyja a Gyereket kibontakozni. Nem csak a saját belsőt, másét sem. Úgyhogy még egymás pinceajtajára is még több lakatot teszünk. Ha kijön a másikból a gyerek, akkor agresszív szülővé válunk, leteremtjük, megrendszabályozzuk, és hazaküldjük. (A gondoskodó szülő mindkettőnkből kétségbeejtően hiányzik.)

Sajnos meg is gyűlöltem ezt a Gyereket - gondolom, azért mert annyira rossz érzéssel gondolok a gyerek-létre. Nem konkrét emlékeim vannak, csak az az érzés, hogy "de jó, hogy vége". Hogy milyen jó végre felnőttnek lenni. Érteni, hogy dolgok miért vannak. Nyeregben lenni. Önállónak lenni. Nem csak szemlélni, és nem érteni. (Ahogy erről "beszélek", már szorul is be a torkom.)

Nem véletlen az sem, hogy a "valódi" gyerekekkel sem találom a hangot. Úgy emlékszem, gyerekként sem szerettem a többi gyereket. Kevés barátom volt, csak a nagyon gyengék. A gyerekek mindig is ellenségek voltak, akik ellen csak a felnőttektől remélhettem segítséget. A korombeliekkel akkor kezdtem jóban lenni, amikor már kezdtek nagyobbak lenni. A gimnázium alatt, aztán később még inkább. Amikor már felnőttnek lehetett őket tekinteni.

Persze, tudok civilizáltan viselkedni a kölkökkel, de ebben nagyon kevés az őszinteség, a valódi öröm. Sajnos a sajátjaim sem kivételek, pedig reménykedtem benne, hogy velük más lesz. Mindenki azt mondja, hogy a saját más. Hát, nem nagyon más. Csak annyiban, hogyha üvölt, akkor nem elég pofákat vágni, hanem csinálni is kell valamit. Ami kétségbeejtő.

Csak eljátszani tudom az anyát, nem élni. Ha a játszótéren látsz, akkor nem tűnik fel. Technikailag ugyanúgy csinálok mindent, ha nem "jobban". De a szegény srácok biztos érzik. Pontosan, de szó szerint azt csinálom, amit anyám. Rajta sem lehetett fogást találni. A mártíromságig kiszolgált minket, mindent megadott, és közben végig azt éreztem, hogy büntetésben vagyok. Hogy rossz vagyok. Szegény gyerekeim is ezt érzik? Ezt fogják majd látni, ha visszanézek?

Nem tudom, mi a megoldás, mármint, hogy mit kéne csinálnom. Azt gondolom, hogy ezt a Gyereket valahogy vissza kéne szoktatni a világba. Kiszedni belőle, hogy mi a baja. Fingom nincs, hogyan.

Aki régi olvasó, biztos nem lepődik meg. Depressziós vagyok. Hehe, mint az anonim függőknél, sziasztok, Titti vagyok és depressziós - már egész jól megy.

Valószínűleg kamaszkorom óta az vagyok, csak gyerekkoromban, a 80-as években ezt még nem nézték, nem kezelték. 23 éves voltam, amikor eljutottam egy orvoshoz - akkor már gyanús voltam magamnak, a sok sírással, a reménytelenség érzésével, a hisztériával. Valószínűleg egy ilyen életkezdési pánik tette súlyossá (akkor diplomáztam). Viszonylag gyorsan (értsd néhány hónap alatt) találtunk egy olyan SSRI-t, ami hatott, és teljesen normálisan tudtam mellette élni az életemet. Tudtam dolgozni, teljesíteni, úgy funkcionálni, mint egy normális ember. Ha szedem a gyógyszert, jól vagyok, ha nem, rosszul. Ennyi. Meg kellett tanulnom ezzel élni. Úgyhogy azóta lényegében folyamatosan szedem, és általában jól vagyok.

Amit utálok, az a társadalom hozzáállása még mindig ehhez a betegséghez. Sokan még mindig nem fogadják el, hogy ez nem rosszkedv, meg nem fáradtság. Nem lehet megoldani azzal, hogy többet sétálunk, sportolunk, nyaralunk. Egy depressziós akkor is kétségbe tud esni, ha elvileg minden rendben van.

A gyógyszerszedés sem úgy működik, mint az antibiotikum, hogy szedjük, szedjük, meggyógyulunk, abbahagyjuk. Dühít, hogy egy cukorbeteg szedheti az inzulinját egész életében, mert neki azt nem termeli a szervezete, de én meg "szokjak le a drogjaimról".

Nem akarom túlértékelni ezt az időszakot, de nekem nagyon revelatív. Nem tudom, hogy a helyzet ilyen, hogy most érett meg, vagy csak az önelemezgetés hozta ki, de leginkább mindkettő, és azok szinergiája.

Nemcsak az anyámmal kapcsolatos felismeréseim, de kisebb dolgok is mostanában egyszerűen "bekattannak", a helyükre kerülnek, egyfajta "basszus, tényleg!" élmény formájában. (Például, hogy hogyan kellene normálisan, rekesztartással és torokszorítás nélkül énekelni. Hónapok óta kínlódok vele, és ma egyszerűen elengedtem és sikerült. Fantasztikus.)

Biztos van összefüggés azzal, hogy szép lassan lekerül rólam egy bazinagy munka, amitől  nem tudtam az igazából fontosabb dolgokkal foglalkozni.

Találtam egy kulcsfogalmat magamnak - ezt is régóta kerülgetem, de most talán elkaptam: ez a "kiengedés" vagy "elengedés". Magammal hurcolt dolgokat szépen megsimogatni, és azt mondani: "köszönöm, de most már nincs rád szükségem, elmehetsz". Ezt eddig egyszer sikerült megcsinálnom, testi szinten, és nagyon működött. Azt mondtam a hájamnak: "Köszönöm, tudom, hogy védeni akarsz de már nem kell, meg tudom védeni magam. Elengedlek." És akkor lefogytam.

Próbálkozom, próbálkozom.

A pszichológus, akitől időközben megváltam, szintén nyomta ezt a gyerekkori trauma dolgot. Ő abba kapaszkodott, amikor arról meséltem, hogy mennyire féltem gyerekkoromban. Egész picinek nem lehetett vendégségbe vinni, mert ha idegent láttam, nem hagytam abban a visítást. Éveken át nem mertem lelógatni a lábam az ágyról, mert féltem, hogy elkapja valami. Iskoláskoromban lehetetlen dolgoktól rettegtem, pl. hogy pestist kapok, vagy ránk zuhan egy repülő (ez olyan akut félelem volt, hogy napjában 20szor, amikor elhúzott felettünk egy repülő, végigremegtem). Elég nagy voltam már ahhoz, hogy tudjam, a félelmem irracionális, amitől még kellemetlenebb és vállalhatatlanabb lett az egész.

A pszichológus azt mondta, olyan gyerekek félnek ilyen sokat, akik otthon nem érzik biztonságban magukat. Nem akartam ezt elfogadni, de ma már hajlok rá, hogy valahogy összefüggésbe hozzam ezt a félelemet a fenti eseményekkel. Ami bizarr, hogy mindig anyámhoz rohantam, amikor megijedtem, mindig az ő szoknyája mögé bújtam, mindig ő nyugtatott meg (amíg elég kicsi voltam ahhoz, hogy bevállaljam, hogy félek).

Beugrik még egy korai emlék, 3-4 évesnél nem lehetek több. Valami ott alvós képzésszerűn vagyunk egy eldugott bükki faluban, apám oktat, mi meg családostul ott lógunk. Anyu az öcsémmel és velem megy egy folyosón, épp elhaladunk ismerősök egy beszélgető csapata mellett, nem lehetnek többek 20 évesnél. Az öcsém előrerohan, anyám utána, én kicsit lemaradok. Az egyik srác viccből felkap, és nagyon magasra felemel. Valami olyasmivel viccelődnek, hogy "nahát, ez a tied? igen, ilyen nagyra megnőtt, mit szóltok?". Iszonyatosan félek, annyira, hogy sírni sem tudok, kiabálni sem, szólni anyunak, hogy jöjjön vissza. Talán ha 20 másodperc telik el a magasban, de szörnyű hosszú időnek látszik. Anyám visszajön, a férfi letesz a földre. Még most is szorul a gyomrom, ahogy leírom.

Félek. Félek a világtól, mert azt gondolom, hogy ártani akar. Az az alapállapotom az emberekkel szemben, hogy bántani akarnak. A világ ellenséges. A világ támadni fog. Azt a stratégiát dolgoztam ki, hogy kiállok a világba, és odavágok. Támadok, mert az közhelyesen a legjobb védekezés.

Még ma is minden helyzet a véremre megy. Minden játszmát összeszorított hasfallal várok, hogy ne legyen váratlan az ütés. Persze tudom, hogy aki ütést vár, az ütést fog kapni. Vagy ütésként fogja értelmezni azt, amit kap. Nagyon nehezen tudom elképzelni azt, hogy valaki jót akar nekem. Csak úgy, önzetlenül. Mert olyan nincs. Mindenki rosszat akar, mindenki ellenem van.

Nagyon nagyon kevesen vannak, akik át tudtak törni a páncélomon (bocs a kliséért). Néhány barát. A főnököm. ("Szörnyű vagyok?" - kérdezem tőle egy különösen kemény vitánk után. "Nem, te szeretetreméltó vagy." Nem értem, miért mondja, és kicsit meg is sértődöm).

A férjem, a gyerekeim. Sajnos ők is benne vannak a halmazban, akik érzésem szerint rosszat akarnak nekem. És talán ez a a dolog kulcsa. Feltételezm, hogy a gyerek azért üvölt, hogy idegesítsen. Feltételezem, hogy a férjem be akar szólni. Feltételezem, hogy le akar rombolni. Hogy bántani akar. (Sokszor emelem a kezem az arcom elé, amikor veszekszik velem, ő meg rám üvölt, hogy miért csinálom, sose nyúlna hozzám, és még dühösebb lesz.)

Ez nagyon nehéz. Nagyon fárasztó. Kivont karddal élem az életem. Szeretném letenni, de nem tudom.

Meglepően sok emlékem van egész pici gyerekkoromból, egy 4-5 éves emberke emlékei. Szinte mind az óvodához kötődik, az óvónénimhez, akit imádtam, óvodai szereplésekhez, vagy a gyerekekhez, a mindennapokhoz. Ezek legnagyobb része pozitív emlék, jó érzés kapcsolódik hozzá. Hihetetlenül szerettem az óvodát - kivéve az alvást, de azt mindenki utálta, csak az a 2-3 tejbetök gyerek nem, akiknek már a levesbe beleborult a feje.

Otthoni emlékem ebből az időszakból nagyon kevés. A szüleimről, a testvéremről alig valami - és abban sem vagyok biztos, hogy ez valódi emlék, vagy csak fényképek, történetek miatt érzem úgy, hogy emlékszem.

Több irányból értek mostanában olyan ingerek, hogy valahova nagyon régre kell visszamennem, hogy megtudjam, mi a baj velem. (Olvasom pl. a hvg pszichológia különszámát, a szülésről, születésről, "szülőnek levésről" szól - a legtöbb cikkből azt szűröm le, hogy már a szüléssel, sőt, már a terhességgel elbasztam a gyerekeim életét.)

Amennyire tudom, várt gyermek vagyok, sőt, a szüleim sok-sok évet vártak rá, hogy "összejöjjek". Anyámról nem nagyon van fénykép abból az időből, egyet találtam pár éve, amin nagy hassal, késő nyáron ül a kanapén a húgával és az anyjával. Nagyanyám borzasztóan sovány és elgyötört, anyám puffadt és rosszkedvű. Azt tippelem, hogy nagyjából akkor tudhatták meg, hogy nagyanyám hamarosan meg fog halni. Ott lapultam anyám hasában, amikor szembesülnie kellett azzal, hogy imádott, bálványozott édesanyja nem fog már velem találkozni. Nem lesz ott vele, nem fog neki segíteni soha többet.

Végül is megérte a születésemet, pár hetes voltam, amikor elment. De nem tudom, milyen állapotban volt, hogy foghatott-e, vagy egyáltalán tudatánál volt-e még olyan szinten, hogy érzékeljen. Nem nagyon tudok, nem nagyon merek erről az időszakról kérdezni. Az én fejemben összeálló történet legnagyobb része spekuláció.

Pl. már vagy tíz éve, hogy anyuval pakoltuk a régi cuccait, és valami mappából kiesett egy levélke - valami kísérő lehetett egy ajándékhoz, vagy ilyesmi - egy számomra ismeretlen nő, talán kolléga ír benne pár sort. Részvétét fejezi ki anyukámnak az édesanyja miatt, és arra biztatja, hogy szedje össze magát, ne omoljon össze, hiszen itt van a "gyönyörű pici lánya", aki mennyi boldogságot fog neki adni, stb.

Nagyon kevés az előhívott fotó újszülött koromból, pedig apám rengeteget fotózott, agyon voltunk dokumentálva életünk minden fázisában, ami nem volt ilyen szokványos, mint ma. Állítólag dián megvan sok, de azoknak nyoma veszett, és sehol nem leljük. Egy-két kép van csak - anyám hosszú hajjal, elképesztően karikás szemekkel néz a kamerába, borzasztóan szomorú, én meg üvöltök a karjában. (Anyám soha, egyetlen fényképen sem mosolygott soha. Azt mondja, a fogai miatt.) Pár hónapon belül levágatta a haját - állítólag nem bírta, ahogy kapaszkodok bele.

Én egy nőt látok, akinek haldoklik az anyja, és ahelyett, hogy ővele lenne, őt ápolná, egy üvöltő szarógépre kell felügyelnie. Egy hasfájós, kellemetlen nyűggombócra, aki mi a faszomat keres itt. Ma azt mondanánk, hogy szülés utáni depresszió, vagy csak úgy simán depresszió. Akkoriban nem létezett ilyesmi, azt mondták, hogy "szedje össze magát". Úgyhogy anyám kifejlesztett magának egy fasza kis migrént, ami pár hetente elővette annyira, hogy fel se tudjon kelni. Mert a migrén létező, elfogadott betegség volt, és volt rá gyógyszer. (Amitől az én törékeny anyám 10 év alatt a kétszeresére hízott.)

Valószínűnek tartom, hogy az életem első pár hónapjában, vagy akár évében, és még a méhen belül is anyunak nagyon nehezére esett engem szeretnie. Az a fura, hogy az én tudatos emlékeimben egy lelkét is kitevő, a mártíromságig kiszolgáló anyakép él. De igaz az is, hogy inkább főzött, takarított meg összevissza vásárolt nekünk mindenfélét, de pl. nem játszott, nem rajzolt velünk, nem mesélt nekünk. Inkább csak felügyelt. Látom, ahogy ül felettünk az ágyon, cigarettázik, mi legózunk a padlón, és arra vigyáz, hogy ne öljük meg egymást. Emlékszem, ahogy dühödten jön be a konyhából, amikor 8-10 évesen visítva rohangálunk a szobánkban, hogy már megint mit csinálunk. Emlékszem, ahogy kiskamasz koromban szid, hogy nem csinálok semmit itthon, hogy lusta vagyok és "el vagyok rontva". El vagyok rontva.

Nem is ez az ijesztő. Az ijesztő az, hogy szinte szóról szóra másolom az anyámat. A szülés utáni kétségbeesés, a kötődés nehézsége. A gyerekekkel való foglalkozás kényszer-érzése, a velük kapcsolatos öröm hiánya. Az apától való elhidegülés, a szülők közti viszony "szerződéses" jellege, érzelmek nélkül.

(folyt. köv.)

Optimista az, aki azt hiszi, hogy a légy a szobában a kijáratot keresi.

Íme egy új poszt, ami pont annyiról szól, mint a többi, csak rövidebb. Viszont nagyszerűen lehet alá kommentálni, ami még mindig megteheti, jó szórakozást.

Erősen bizonytalan vagyok abban, hogy megírjam-e ezt a posztot. Nem tudom, ez csak egyike a szokásos mélyrepüléseimnek, vagy valami komolyabb, szinte ijesztő tisztánlátás- és őszinteségroham.

De ez az, amit most érzek.

A házasságom szar. Nem szeretem a férjem. Sosem kedveltem különösebben, de amikor szerettem, el tudtam viselni. Aztán egyre ritkább volt a szeretés, és egyre több a szar. Most már elhanyagolható, pontszerű a szeretés, és szarból meg akkora halom van, hogy belefulladok.

Nem keserít el ez annyira, mint amennyire tehetné. Az elmúlt pár hétben-hónapban annyi mocskot láttam, és pattintottam ki emberekből, hogy nem hiszem, hogy van bárki is, aki igazán boldog. A házasságok szarok. A kapcsolatok szarok. A házasság intézménye túl van misztifikálva: évszázadokon keresztül puszta egy szerződés volt arra, hogy közös erővel, közös egzisztencia megteremtésével felneveljük az utódokat, ennyi. A XIX. századi költők csináltak elvárást a szerelemből egy házasságban. Faszt, nincs szerelem a házasságban. Ha van, akkor meg elmúlik. Csak szerződés van. Jó esetben marad tisztelet, szeretet. Rossz esetben nem. És még így is lehet élni.

Nem akarok szerelmet, nem akarok boldogságot, vagy ha akarok, akkor nem a házasságban fogom megkapni, úgyhogy már nem is ott keresem. Vannak kreatív útjaim (nem szex), amikkel megpróbálom magam boldoggá tenni. A házasságot, a családot meg megpróbálom túlélni. Ez a maximum, amire törekedhetek, ennyi az élet.

Ami a vicces, hogy a férjem úgy látja, hogy nincs köztünk semmi gond, csak néha fáradt vagyok. Nem olyan 'haha' vicces ez persze, inkább sírva röhögős.

Ettől persze semmi nem fog változni, csak kimondtam. Ugyanúgy felkelek reggel, kiszolgálom a rabszolgatartóimat, dolgozom, vezetem a háztartást, néha még dugunk is, mert miért ne. Mindenki ezt csinálja, és bennem semmi különleges nincs, amiért mást érdemelnék.

Csendes-ülős, nemfaszverős

(for whale)

Lassan 10 éve, az akkori életkezdős pánikom kapcsán jártam terápiára, és annak valamelyik pontján hullott le a lepel anyámról. Akkor derült ki számomra, hogy mennyire túl magas az a piedesztál, amire emeltem, hogy mennyire egyoldalú rajongással néztem őt. Elkezdtem látni a hibáit, a gyarlóságait, azt, hogy ő is csak ember. Emlékszem, hogy ez mennyit segített nekem a róla való leválásban, az önálló, felnőtt élet megkezdésében. Ugyanakkor megdöbbentett és megrendített az igazság, hogy ő sem tökéletes, nem egy elérhetetlen magasság, ahova én sosem fogok elérni. Innentől tudtam vele felnőtt-felnőtt kapcsolatban lenni, és merem állítani, hogy a mai napig minimális döccenőktől eltekintve jól működik - nagyon szoros, segítő, de megengedő-elengedő viszony.

Az apámmal kapcsolatban viszont ez sosem történt meg. Vele sokkal kevésbé volt közeli, érzelmi kapcsolatom, mint anyámmal. A mi viszonyunkban sosem játszottak szerepet az érzelmek, apám nem mutat ki ilyesmit (minthogy az ő idős apja és elképesztően hideg anyja sosem tanította meg ilyesmire). Ahhoz az időhöz képest, amennyit abban a világban az apák a gyerekeikkel töltöttek, sokat voltunk vele. Jókat lehetett vele játszani, szórakozni, később beszélgetni, tanulni tőle - persze szigorúan racionális és "értékes" témákról: irodalomról, történelemről, zenéről, filmről, közéletről. A személyiségem jelentős része az apámé, bizonyára részben genetikailag, részben nevelés okán: a hatalmas tudás- és megismerésvágy, a sokaknak némileg bántó / nem érthető szarkazmus, a sértődékenység, és bizony-bizony, az a nem épp szolid felsőbbrendűség-érzés - ez mind ő.

Apámmal sokkal kevésbé intenzív a kapcsolatom, mint anyámmal - nem fordulok hozzá, ha bajom van, nem panaszkodok neki, nem osztom meg vele a jó dolgokat sem. Ritkán kerülünk olyan helyzetbe, hogy ketten beszélgessünk, és ilyenkor is olyan furcsa bizonytalanság van bennem, mintha régen látott baráttal kellene hirtelen 4 megállót csacsognom a metrón, és azon jár az agyam, miről is beszéljünk, milyen témák lennének elfogadhatóak. (A gyerekekről lehet még vele dumálni, hogy melyik mit csinált, miben fejlődött, mit lát rajta, amikor náluk van, ez hálás téma.)

Nagyon más utat választottam az életben, mint az apám. Ő egy modern Don Quijote, a világ elkerülhetetlen változásai ellen harcol, XIX. századi értékeket próbál mesterségesen életben tartani. A viselkedése, a hajlíthatatlansága lehetetlenné tette / teszi, hogy sikereket érjen el a választott, "értékes" szakmájában. Én ehhez képest behódoltam a fennálló világrendnek, elmentem egy olyan egyetemre, ahonnan nem éhen halni mennek, hanem pénzt keresni. Egy kicsit elvágtam magam itt, tudom. Amikor először kezdtem el "kizsákmányoló, vérszívó multiknak" dolgozni. Mert a szemében, bár még magának sem vallja be, az lett volna helyes, hogyha nobilisan nyomorgok a szellemi és morális fölény tudatában.

Apám lovasszobra tehát lassabban, és később kezdett el omladozni. Tulajdonképpen nagyjából még most is áll, bár most már inkább a lelkem egy szoborparkjában, megfosztva a jelentőségétől, de az üzenetétől nem.

Ami viszonylag friss élmény, hogy meg tudtam fogalmazni vele kapcsolatban egy olyan gondolatot, ami valószínűleg determinálja a férfiakhoz való viszonyomat - hiszen a mindenkori apa mindenki személyes férfi-princípiuma.

A véletlenek összejátszása révén egy projektben együtt, egymás mellett kell dolgozunk. Valami olyasmit kell csinálnom, ami inkább az ő területe, de az én látásmódom kell hozzá. Együtt nyomjuk, segít, gyorsan tanulok. Összeeszkábáljuk az outputot. Büszke vagyok magamra, elég jól sikerült, ráéreztem.

Pár nappal később anyukámmal beszélgetek, mondja, hogy hogy dicsért neki apám, hogy milyen ügyesen vettem az akadályt. Csak nézek rá. Nekem egy szót sem szólt. Ugyanez megismétlődik a férjemmel, amikor együtt autóznak valahova. Neki dicsér az apám, szembe soha.

Próbálok visszaemlékezni, hogy dicsért-e valaha. Amikor gyerek voltam. Amikor csak ötösöket hordtam haza, meg tanulmányi versenyeket nyertem. Amikor zongoráztam. Vagy amikor egész pici voltam, és a nyelvileg naivak gyönyörű kiejtésével mondtam neki vissza az angol szavakat. Nem emlékszem dicséretre.

A vasárnapi ebédnél csak úgy mellesleg megemlítem: "Apa, te miért nem dicsértél meg? Miért nem mondtad, hogy jól csináltam?" Nem teszem hozzá, hogy szükségem lett volna rá. Azt válaszolja, félig viccesen, nevetve, de tudom, hogy komolyan gondolja: "Nem kell a gyereket annyit dicsérni, mert elbízza magát." Egy lehetetlen, anakronisztikus mondat, amit 1961-ben ugyanebben a formában hallhatott a saját szüleitől.

Egy kicsit helyre került ettől nekem a saját teljesítménykényszerem is. Hogy miért akarok egyre jobb lenni, mindenkinél jobb. Hátha akkor majd egyszer megdicsér az apám. Hátha akkor szeretni fog.

Minden férfiakkal való konfliktusomban az apámmal veszekszem. Minden férfiaktól jövő kritika az ő rosszallását fejezi ki. Azt a rosszallást, amit sikerült teljesen internalizálnom, így apám helyett apám vagyok, magamat is tudom bántani, elhanyagolni és sarkantyúzni.

Ezért éhezem és szomjazom az elismerést, és főleg a férfiak elismerését. Részben ezért bánt irracionális mértékben egy rossz mondat, egy becsmérlő komment például, amikor a felettes énem tudja, és érti, hogy ez semmit nem számít.

Minden férfitól azt várom, hogy azt mondja: nagyon jó vagy. Vagy legalább: elég jó vagy. Nekem elég jó vagy.