A pszichológus, akitől időközben megváltam, szintén nyomta ezt a gyerekkori trauma dolgot. Ő abba kapaszkodott, amikor arról meséltem, hogy mennyire féltem gyerekkoromban. Egész picinek nem lehetett vendégségbe vinni, mert ha idegent láttam, nem hagytam abban a visítást. Éveken át nem mertem lelógatni a lábam az ágyról, mert féltem, hogy elkapja valami. Iskoláskoromban lehetetlen dolgoktól rettegtem, pl. hogy pestist kapok, vagy ránk zuhan egy repülő (ez olyan akut félelem volt, hogy napjában 20szor, amikor elhúzott felettünk egy repülő, végigremegtem). Elég nagy voltam már ahhoz, hogy tudjam, a félelmem irracionális, amitől még kellemetlenebb és vállalhatatlanabb lett az egész.

A pszichológus azt mondta, olyan gyerekek félnek ilyen sokat, akik otthon nem érzik biztonságban magukat. Nem akartam ezt elfogadni, de ma már hajlok rá, hogy valahogy összefüggésbe hozzam ezt a félelemet a fenti eseményekkel. Ami bizarr, hogy mindig anyámhoz rohantam, amikor megijedtem, mindig az ő szoknyája mögé bújtam, mindig ő nyugtatott meg (amíg elég kicsi voltam ahhoz, hogy bevállaljam, hogy félek).

Beugrik még egy korai emlék, 3-4 évesnél nem lehetek több. Valami ott alvós képzésszerűn vagyunk egy eldugott bükki faluban, apám oktat, mi meg családostul ott lógunk. Anyu az öcsémmel és velem megy egy folyosón, épp elhaladunk ismerősök egy beszélgető csapata mellett, nem lehetnek többek 20 évesnél. Az öcsém előrerohan, anyám utána, én kicsit lemaradok. Az egyik srác viccből felkap, és nagyon magasra felemel. Valami olyasmivel viccelődnek, hogy "nahát, ez a tied? igen, ilyen nagyra megnőtt, mit szóltok?". Iszonyatosan félek, annyira, hogy sírni sem tudok, kiabálni sem, szólni anyunak, hogy jöjjön vissza. Talán ha 20 másodperc telik el a magasban, de szörnyű hosszú időnek látszik. Anyám visszajön, a férfi letesz a földre. Még most is szorul a gyomrom, ahogy leírom.

Félek. Félek a világtól, mert azt gondolom, hogy ártani akar. Az az alapállapotom az emberekkel szemben, hogy bántani akarnak. A világ ellenséges. A világ támadni fog. Azt a stratégiát dolgoztam ki, hogy kiállok a világba, és odavágok. Támadok, mert az közhelyesen a legjobb védekezés.

Még ma is minden helyzet a véremre megy. Minden játszmát összeszorított hasfallal várok, hogy ne legyen váratlan az ütés. Persze tudom, hogy aki ütést vár, az ütést fog kapni. Vagy ütésként fogja értelmezni azt, amit kap. Nagyon nehezen tudom elképzelni azt, hogy valaki jót akar nekem. Csak úgy, önzetlenül. Mert olyan nincs. Mindenki rosszat akar, mindenki ellenem van.

Nagyon nagyon kevesen vannak, akik át tudtak törni a páncélomon (bocs a kliséért). Néhány barát. A főnököm. ("Szörnyű vagyok?" - kérdezem tőle egy különösen kemény vitánk után. "Nem, te szeretetreméltó vagy." Nem értem, miért mondja, és kicsit meg is sértődöm).

A férjem, a gyerekeim. Sajnos ők is benne vannak a halmazban, akik érzésem szerint rosszat akarnak nekem. És talán ez a a dolog kulcsa. Feltételezm, hogy a gyerek azért üvölt, hogy idegesítsen. Feltételezem, hogy a férjem be akar szólni. Feltételezem, hogy le akar rombolni. Hogy bántani akar. (Sokszor emelem a kezem az arcom elé, amikor veszekszik velem, ő meg rám üvölt, hogy miért csinálom, sose nyúlna hozzám, és még dühösebb lesz.)

Ez nagyon nehéz. Nagyon fárasztó. Kivont karddal élem az életem. Szeretném letenni, de nem tudom.