Meglepően sok emlékem van egész pici gyerekkoromból, egy 4-5 éves emberke emlékei. Szinte mind az óvodához kötődik, az óvónénimhez, akit imádtam, óvodai szereplésekhez, vagy a gyerekekhez, a mindennapokhoz. Ezek legnagyobb része pozitív emlék, jó érzés kapcsolódik hozzá. Hihetetlenül szerettem az óvodát - kivéve az alvást, de azt mindenki utálta, csak az a 2-3 tejbetök gyerek nem, akiknek már a levesbe beleborult a feje.

Otthoni emlékem ebből az időszakból nagyon kevés. A szüleimről, a testvéremről alig valami - és abban sem vagyok biztos, hogy ez valódi emlék, vagy csak fényképek, történetek miatt érzem úgy, hogy emlékszem.

Több irányból értek mostanában olyan ingerek, hogy valahova nagyon régre kell visszamennem, hogy megtudjam, mi a baj velem. (Olvasom pl. a hvg pszichológia különszámát, a szülésről, születésről, "szülőnek levésről" szól - a legtöbb cikkből azt szűröm le, hogy már a szüléssel, sőt, már a terhességgel elbasztam a gyerekeim életét.)

Amennyire tudom, várt gyermek vagyok, sőt, a szüleim sok-sok évet vártak rá, hogy "összejöjjek". Anyámról nem nagyon van fénykép abból az időből, egyet találtam pár éve, amin nagy hassal, késő nyáron ül a kanapén a húgával és az anyjával. Nagyanyám borzasztóan sovány és elgyötört, anyám puffadt és rosszkedvű. Azt tippelem, hogy nagyjából akkor tudhatták meg, hogy nagyanyám hamarosan meg fog halni. Ott lapultam anyám hasában, amikor szembesülnie kellett azzal, hogy imádott, bálványozott édesanyja nem fog már velem találkozni. Nem lesz ott vele, nem fog neki segíteni soha többet.

Végül is megérte a születésemet, pár hetes voltam, amikor elment. De nem tudom, milyen állapotban volt, hogy foghatott-e, vagy egyáltalán tudatánál volt-e még olyan szinten, hogy érzékeljen. Nem nagyon tudok, nem nagyon merek erről az időszakról kérdezni. Az én fejemben összeálló történet legnagyobb része spekuláció.

Pl. már vagy tíz éve, hogy anyuval pakoltuk a régi cuccait, és valami mappából kiesett egy levélke - valami kísérő lehetett egy ajándékhoz, vagy ilyesmi - egy számomra ismeretlen nő, talán kolléga ír benne pár sort. Részvétét fejezi ki anyukámnak az édesanyja miatt, és arra biztatja, hogy szedje össze magát, ne omoljon össze, hiszen itt van a "gyönyörű pici lánya", aki mennyi boldogságot fog neki adni, stb.

Nagyon kevés az előhívott fotó újszülött koromból, pedig apám rengeteget fotózott, agyon voltunk dokumentálva életünk minden fázisában, ami nem volt ilyen szokványos, mint ma. Állítólag dián megvan sok, de azoknak nyoma veszett, és sehol nem leljük. Egy-két kép van csak - anyám hosszú hajjal, elképesztően karikás szemekkel néz a kamerába, borzasztóan szomorú, én meg üvöltök a karjában. (Anyám soha, egyetlen fényképen sem mosolygott soha. Azt mondja, a fogai miatt.) Pár hónapon belül levágatta a haját - állítólag nem bírta, ahogy kapaszkodok bele.

Én egy nőt látok, akinek haldoklik az anyja, és ahelyett, hogy ővele lenne, őt ápolná, egy üvöltő szarógépre kell felügyelnie. Egy hasfájós, kellemetlen nyűggombócra, aki mi a faszomat keres itt. Ma azt mondanánk, hogy szülés utáni depresszió, vagy csak úgy simán depresszió. Akkoriban nem létezett ilyesmi, azt mondták, hogy "szedje össze magát". Úgyhogy anyám kifejlesztett magának egy fasza kis migrént, ami pár hetente elővette annyira, hogy fel se tudjon kelni. Mert a migrén létező, elfogadott betegség volt, és volt rá gyógyszer. (Amitől az én törékeny anyám 10 év alatt a kétszeresére hízott.)

Valószínűnek tartom, hogy az életem első pár hónapjában, vagy akár évében, és még a méhen belül is anyunak nagyon nehezére esett engem szeretnie. Az a fura, hogy az én tudatos emlékeimben egy lelkét is kitevő, a mártíromságig kiszolgáló anyakép él. De igaz az is, hogy inkább főzött, takarított meg összevissza vásárolt nekünk mindenfélét, de pl. nem játszott, nem rajzolt velünk, nem mesélt nekünk. Inkább csak felügyelt. Látom, ahogy ül felettünk az ágyon, cigarettázik, mi legózunk a padlón, és arra vigyáz, hogy ne öljük meg egymást. Emlékszem, ahogy dühödten jön be a konyhából, amikor 8-10 évesen visítva rohangálunk a szobánkban, hogy már megint mit csinálunk. Emlékszem, ahogy kiskamasz koromban szid, hogy nem csinálok semmit itthon, hogy lusta vagyok és "el vagyok rontva". El vagyok rontva.

Nem is ez az ijesztő. Az ijesztő az, hogy szinte szóról szóra másolom az anyámat. A szülés utáni kétségbeesés, a kötődés nehézsége. A gyerekekkel való foglalkozás kényszer-érzése, a velük kapcsolatos öröm hiánya. Az apától való elhidegülés, a szülők közti viszony "szerződéses" jellege, érzelmek nélkül.

(folyt. köv.)