Csendes-ülős, nemfaszverős
(for whale)
Lassan 10 éve, az akkori életkezdős pánikom kapcsán jártam terápiára, és annak valamelyik pontján hullott le a lepel anyámról. Akkor derült ki számomra, hogy mennyire túl magas az a piedesztál, amire emeltem, hogy mennyire egyoldalú rajongással néztem őt. Elkezdtem látni a hibáit, a gyarlóságait, azt, hogy ő is csak ember. Emlékszem, hogy ez mennyit segített nekem a róla való leválásban, az önálló, felnőtt élet megkezdésében. Ugyanakkor megdöbbentett és megrendített az igazság, hogy ő sem tökéletes, nem egy elérhetetlen magasság, ahova én sosem fogok elérni. Innentől tudtam vele felnőtt-felnőtt kapcsolatban lenni, és merem állítani, hogy a mai napig minimális döccenőktől eltekintve jól működik - nagyon szoros, segítő, de megengedő-elengedő viszony.
Az apámmal kapcsolatban viszont ez sosem történt meg. Vele sokkal kevésbé volt közeli, érzelmi kapcsolatom, mint anyámmal. A mi viszonyunkban sosem játszottak szerepet az érzelmek, apám nem mutat ki ilyesmit (minthogy az ő idős apja és elképesztően hideg anyja sosem tanította meg ilyesmire). Ahhoz az időhöz képest, amennyit abban a világban az apák a gyerekeikkel töltöttek, sokat voltunk vele. Jókat lehetett vele játszani, szórakozni, később beszélgetni, tanulni tőle - persze szigorúan racionális és "értékes" témákról: irodalomról, történelemről, zenéről, filmről, közéletről. A személyiségem jelentős része az apámé, bizonyára részben genetikailag, részben nevelés okán: a hatalmas tudás- és megismerésvágy, a sokaknak némileg bántó / nem érthető szarkazmus, a sértődékenység, és bizony-bizony, az a nem épp szolid felsőbbrendűség-érzés - ez mind ő.
Apámmal sokkal kevésbé intenzív a kapcsolatom, mint anyámmal - nem fordulok hozzá, ha bajom van, nem panaszkodok neki, nem osztom meg vele a jó dolgokat sem. Ritkán kerülünk olyan helyzetbe, hogy ketten beszélgessünk, és ilyenkor is olyan furcsa bizonytalanság van bennem, mintha régen látott baráttal kellene hirtelen 4 megállót csacsognom a metrón, és azon jár az agyam, miről is beszéljünk, milyen témák lennének elfogadhatóak. (A gyerekekről lehet még vele dumálni, hogy melyik mit csinált, miben fejlődött, mit lát rajta, amikor náluk van, ez hálás téma.)
Nagyon más utat választottam az életben, mint az apám. Ő egy modern Don Quijote, a világ elkerülhetetlen változásai ellen harcol, XIX. századi értékeket próbál mesterségesen életben tartani. A viselkedése, a hajlíthatatlansága lehetetlenné tette / teszi, hogy sikereket érjen el a választott, "értékes" szakmájában. Én ehhez képest behódoltam a fennálló világrendnek, elmentem egy olyan egyetemre, ahonnan nem éhen halni mennek, hanem pénzt keresni. Egy kicsit elvágtam magam itt, tudom. Amikor először kezdtem el "kizsákmányoló, vérszívó multiknak" dolgozni. Mert a szemében, bár még magának sem vallja be, az lett volna helyes, hogyha nobilisan nyomorgok a szellemi és morális fölény tudatában.
Apám lovasszobra tehát lassabban, és később kezdett el omladozni. Tulajdonképpen nagyjából még most is áll, bár most már inkább a lelkem egy szoborparkjában, megfosztva a jelentőségétől, de az üzenetétől nem.
Ami viszonylag friss élmény, hogy meg tudtam fogalmazni vele kapcsolatban egy olyan gondolatot, ami valószínűleg determinálja a férfiakhoz való viszonyomat - hiszen a mindenkori apa mindenki személyes férfi-princípiuma.
A véletlenek összejátszása révén egy projektben együtt, egymás mellett kell dolgozunk. Valami olyasmit kell csinálnom, ami inkább az ő területe, de az én látásmódom kell hozzá. Együtt nyomjuk, segít, gyorsan tanulok. Összeeszkábáljuk az outputot. Büszke vagyok magamra, elég jól sikerült, ráéreztem.
Pár nappal később anyukámmal beszélgetek, mondja, hogy hogy dicsért neki apám, hogy milyen ügyesen vettem az akadályt. Csak nézek rá. Nekem egy szót sem szólt. Ugyanez megismétlődik a férjemmel, amikor együtt autóznak valahova. Neki dicsér az apám, szembe soha.
Próbálok visszaemlékezni, hogy dicsért-e valaha. Amikor gyerek voltam. Amikor csak ötösöket hordtam haza, meg tanulmányi versenyeket nyertem. Amikor zongoráztam. Vagy amikor egész pici voltam, és a nyelvileg naivak gyönyörű kiejtésével mondtam neki vissza az angol szavakat. Nem emlékszem dicséretre.
A vasárnapi ebédnél csak úgy mellesleg megemlítem: "Apa, te miért nem dicsértél meg? Miért nem mondtad, hogy jól csináltam?" Nem teszem hozzá, hogy szükségem lett volna rá. Azt válaszolja, félig viccesen, nevetve, de tudom, hogy komolyan gondolja: "Nem kell a gyereket annyit dicsérni, mert elbízza magát." Egy lehetetlen, anakronisztikus mondat, amit 1961-ben ugyanebben a formában hallhatott a saját szüleitől.
Egy kicsit helyre került ettől nekem a saját teljesítménykényszerem is. Hogy miért akarok egyre jobb lenni, mindenkinél jobb. Hátha akkor majd egyszer megdicsér az apám. Hátha akkor szeretni fog.
Minden férfiakkal való konfliktusomban az apámmal veszekszem. Minden férfiaktól jövő kritika az ő rosszallását fejezi ki. Azt a rosszallást, amit sikerült teljesen internalizálnom, így apám helyett apám vagyok, magamat is tudom bántani, elhanyagolni és sarkantyúzni.
Ezért éhezem és szomjazom az elismerést, és főleg a férfiak elismerését. Részben ezért bánt irracionális mértékben egy rossz mondat, egy becsmérlő komment például, amikor a felettes énem tudja, és érti, hogy ez semmit nem számít.
Minden férfitól azt várom, hogy azt mondja: nagyon jó vagy. Vagy legalább: elég jó vagy. Nekem elég jó vagy.
