Lépjünk egyet vissza, és hagyjuk a depit. Tulajdonképpen ez nem is maga a probléma, hanem egy hatalmas és kurva nehéz zsák, amit cipelnem kell az úton. Kicsit könnyebb, hogy az SSRI viszi egy részét helyettem. De az egészet nem veszi át, se nem teleportál a megoldáshoz. Most leásás van (meg totál képzavar), és azt nem csinálja meg helyettem senki.

Amihez visszanyúlnék, az egy kis metodológia, és bevezetés a Berne-féle tranzakcióanalízisbe. Nem akarok a hozzáértő szerepében tetszelegni, mert magam is csak most ismerkedek vele, de nekünk a terápián ezt nyomják, és nekem elég jól működik, amikor ebben szemlélem az életemet.

Pszichoanalitikus gyökerei vannak, úgyhogy nem illúzió, hogy fel lehet fedezni benne a freudi felettes ént, meg társait átnevezve. Nem akarok nagyon belemenni, akit érdekel, olvasson utána. Amit alább írok, az az én olvasatom. Lehet, hogy hiányos, és hibás (mint az értékhierarchiánál), de nekem ebben formában inspiráló, ezen tudok elindulni.

Szóval Berne a személyiségben három én-állapotot különít el: szülői, felnőtt, gyermeki.

Nekem a felnőtt állapot tűnik alapnak: ilyenkor éled szépen az életedet, az egyenrangúság és az önállóság tudatában (illúziójában), meglehetősen racionális állapot, szépen reagálsz a környezetedre ahogy kell, kompetenciát ad az élethez. A szülői állapot a rendről szól, a szabályokról, a határokról, arról, hogy magadat és a környezetedet hogyan akarod szabályozni, segít beilleszkedni a társadalomba.  A gyermeki állapot eléggé self-explanatory: gondtalan, intuitív, kreatív, határtalan.

Mindhárom állapotra szükségünk van, és optimális esetben ezek tudnak együtt, egymás mellett működni. Az egészséges egyén tudja ezeket a szerepeket adekvát módon, a megfelelő helyzetekben használni. A gondok akkor kezdődnek, ha valamelyik én-állapot eluralkodik, vagy éppen elnyomódik, elfojtódik.

Elég nyilvánvaló, hogy nekem a gyerekkel van gondom. A szülő jól megy, túl jól is: a szabályok teljesen világosak, és iszonyúan számítanak. A felnőtt én is OK: kiválóan működöm a felnőtt világban, a munkában, stb. A baj, ezzel a szegény gyerekkel van. A történet valamely pontján bezártam szegényt egy pincébe, és nem nagyon engedem kijönni. Néha kikukucskálhat a szuterénablakon, de ennyi. A nyomorult "kopogtat, aztán meg dörömböl", neki-nekimegy az ajtónak. Félő, hogyha egyszer kiszabadul, valami nagyon csúnyát fog művelni - senki nem tanította meg, hogy kell, hogy lehet viselkedni.

Persze vannak szökési kísérletei: mindenféle kreatív elfoglaltság, amire iszonyúan vágyom, de amire sosem hagy időt a Felnőtt meg a Szülő. Vagy ha mégis, akkor kiveszik a játékot a Gyerek kezéből, és megmutatják, hogy is kell vele játszani megfelelően. A Gyerek szeretne irracionális és kézzelfogható eredmény nélküli dolgokat csinálni, lustálkodni, énekelni, kézműveskedni, vagy mittudomén. De mindig hasba rúgják. "Nem helyes! Értelmetlen! Menj vissza pincébe!"

Nem csak én csinálom ezt. Azt érzem hogy a férjemnek is nagyon szimmetrikus gondjai vannak: ő sem hagyja a Gyereket kibontakozni. Nem csak a saját belsőt, másét sem. Úgyhogy még egymás pinceajtajára is még több lakatot teszünk. Ha kijön a másikból a gyerek, akkor agresszív szülővé válunk, leteremtjük, megrendszabályozzuk, és hazaküldjük. (A gondoskodó szülő mindkettőnkből kétségbeejtően hiányzik.)

Sajnos meg is gyűlöltem ezt a Gyereket - gondolom, azért mert annyira rossz érzéssel gondolok a gyerek-létre. Nem konkrét emlékeim vannak, csak az az érzés, hogy "de jó, hogy vége". Hogy milyen jó végre felnőttnek lenni. Érteni, hogy dolgok miért vannak. Nyeregben lenni. Önállónak lenni. Nem csak szemlélni, és nem érteni. (Ahogy erről "beszélek", már szorul is be a torkom.)

Nem véletlen az sem, hogy a "valódi" gyerekekkel sem találom a hangot. Úgy emlékszem, gyerekként sem szerettem a többi gyereket. Kevés barátom volt, csak a nagyon gyengék. A gyerekek mindig is ellenségek voltak, akik ellen csak a felnőttektől remélhettem segítséget. A korombeliekkel akkor kezdtem jóban lenni, amikor már kezdtek nagyobbak lenni. A gimnázium alatt, aztán később még inkább. Amikor már felnőttnek lehetett őket tekinteni.

Persze, tudok civilizáltan viselkedni a kölkökkel, de ebben nagyon kevés az őszinteség, a valódi öröm. Sajnos a sajátjaim sem kivételek, pedig reménykedtem benne, hogy velük más lesz. Mindenki azt mondja, hogy a saját más. Hát, nem nagyon más. Csak annyiban, hogyha üvölt, akkor nem elég pofákat vágni, hanem csinálni is kell valamit. Ami kétségbeejtő.

Csak eljátszani tudom az anyát, nem élni. Ha a játszótéren látsz, akkor nem tűnik fel. Technikailag ugyanúgy csinálok mindent, ha nem "jobban". De a szegény srácok biztos érzik. Pontosan, de szó szerint azt csinálom, amit anyám. Rajta sem lehetett fogást találni. A mártíromságig kiszolgált minket, mindent megadott, és közben végig azt éreztem, hogy büntetésben vagyok. Hogy rossz vagyok. Szegény gyerekeim is ezt érzik? Ezt fogják majd látni, ha visszanézek?

Nem tudom, mi a megoldás, mármint, hogy mit kéne csinálnom. Azt gondolom, hogy ezt a Gyereket valahogy vissza kéne szoktatni a világba. Kiszedni belőle, hogy mi a baja. Fingom nincs, hogyan.