Elmondom azt, amit még soha senkinek nem mondtam, se a szüleimnek, se a legjobb barátaimnak, se a férjemnek. Úgyhogy elmondom a legrosszabb barátaimnak, Nektek.
Csak egy testvérem van, egy két évvel fiatalabb öcsém, de gyakorlatilag együtt nőttünk fel a unokatestvéreimmel. Ott is két gyerek volt, Anita az unokanővérem kicsit nagyobb, mint én, Gyuri, az unokaöcsém kicsit kisebb. Anyáink testvérek, közel laktunk, úgyhogy állandóan együtt lógtunk, együtt játszottunk, később együtt jártunk mindenfelé. Olyan középiskolás korunkra, sőt inkább azután, ahogy Anita leérettségizett, váltak lazábbá a kapcsolataink, mostanában már csak évente néhányszor találkozunk. Nagyon más irányt vett az életünk, alig van közös témánk a családon kívül.
De óvodás, kisiskolás koromban olyan volt nekem Anita, mint egy nővér. Aki aspiratív, akire hasonlítani akarok. Mindenben mentem utána, mint egy kiskacsa.
Nem tudom, hogy jött nekünk ez a játék. Biztos sejtettünk valamit abból, hogy a lábunk között valami tabudöngető lakik, amit nyilvánosan nem mutogatunk, de nem is emlegetünk. Óvodás voltam, szerintem még talán Anita is. Lehet, hogy nevetséges vagyok, és mindenki csinált ilyet, de nekem mindenesetre nem mondta senki.
Egymás puncijával játszottunk. Lehúztuk egymás bugyiját, puszilgattuk. Volt, hogy egy játék orvosi táska hőmérőjét dugtuk bele. Igazából csak pillanatokra, érzésekre emlékszem belőle, 4 évesnél nem vagyok több, Anita is kb 5-6. Az asztal alá bújva fekszem a hátamon, deréktól lefelé pucéran. Anita a puncimat simogatja - csak kívülről, belenyúlás nincs, de ebben az életkorban még annyira szépen rásimulnak a nagyajkak (kicsik lényegében nincsenek is), hogy fel sem merül. Azt mondja, hogy még nem elég jó a hőmérséklete, úgyhogy megméri. Furcsa érzés, nem hasonít a felnőtt értelemben vett szexuális izgalomhoz, de érdekes. Én is csinálom neki, teljesen kölcsönös az egész. Inkább ő irányít, mint mindenben, a nagyobb gyerek megkérdőjelezhetetlen felsőbbségével.
Amikor anyámék megtudják, elég mérgesek - nem kiabálnak, nem akarják túldimenzionálni, de megkérik, hogy ne csináljuk többet. Mi azért csináljuk. Néha az öccseinket is bevonjuk, de legtöbbször nem - nem érdekli őket a dolog túlságosan, inkább mennek matchboxozni.
Nem tudom, nem emlékszem, milyen intenzitással, de biztos, hogy éveken át ment. Biztos, hogy már iskolás vagyok, amikor utoljára történik - vagy inkább nem történik. Talán már 8 éves is vagyok, Anita 10. Már akkor és ott is úgy érzem, hogy ő sokkal előrébb van felvilágosultságban, szexuális tudásban, mint én, ezért még kevésbé érzem fairnek a kérését. "Nem csináljuk megint azt a dolgot?" Valószínűleg előtte is régen csináltuk már, szinte elfelejtődött. Kényelmetlennek érzem, de nemet mondok. Nem szeretném. Jól van, mondja.
Azóta nem esett róla egy szó sem. Nem is vagyok benne biztos, hogy emlékszik. Nem mindenki emlékszik olyan jól a kisgyerekkorára, mint én. Öcsémnek iskoláskora előttről szinte semmi nem maradt meg.
Van bennem valami görcs, amikor ezekre gondolok. Hogy ez nem volt helyes. Hogy rosszat csináltunk, rosszabbat, mintha összetörtünk volna egy vázát, vagy valami. Anyámék sosem hozták szóba, gyerekkorunkban sem, ma meg pláne nem. Nagyon jól vagyunk a nem beszélésben.
Röhejes lenne pedofíliának tekinteni, de azért kicsit olyan megrontott érzés. Büntetőjogi értelemben ugyanaz, mint egy 12 éves egy 14 évessel? De mégsem ugyanaz. Mert teljesen naiv. Szinte teljesen.