Aki régi olvasó, biztos nem lepődik meg. Depressziós vagyok. Hehe, mint az anonim függőknél, sziasztok, Titti vagyok és depressziós - már egész jól megy.
Valószínűleg kamaszkorom óta az vagyok, csak gyerekkoromban, a 80-as években ezt még nem nézték, nem kezelték. 23 éves voltam, amikor eljutottam egy orvoshoz - akkor már gyanús voltam magamnak, a sok sírással, a reménytelenség érzésével, a hisztériával. Valószínűleg egy ilyen életkezdési pánik tette súlyossá (akkor diplomáztam). Viszonylag gyorsan (értsd néhány hónap alatt) találtunk egy olyan SSRI-t, ami hatott, és teljesen normálisan tudtam mellette élni az életemet. Tudtam dolgozni, teljesíteni, úgy funkcionálni, mint egy normális ember. Ha szedem a gyógyszert, jól vagyok, ha nem, rosszul. Ennyi. Meg kellett tanulnom ezzel élni. Úgyhogy azóta lényegében folyamatosan szedem, és általában jól vagyok.
Amit utálok, az a társadalom hozzáállása még mindig ehhez a betegséghez. Sokan még mindig nem fogadják el, hogy ez nem rosszkedv, meg nem fáradtság. Nem lehet megoldani azzal, hogy többet sétálunk, sportolunk, nyaralunk. Egy depressziós akkor is kétségbe tud esni, ha elvileg minden rendben van.
A gyógyszerszedés sem úgy működik, mint az antibiotikum, hogy szedjük, szedjük, meggyógyulunk, abbahagyjuk. Dühít, hogy egy cukorbeteg szedheti az inzulinját egész életében, mert neki azt nem termeli a szervezete, de én meg "szokjak le a drogjaimról".
Whatever. Szedtem szépen az első terhességig, amikor is orvos tanácsára az utolsó trimeszterben lecsökkentettem és elhagytam, mert szoptatni nem javallott mellette. Gyanúsnak kellett volna lennie, hogy egyre rosszabbul vagyok, de mivel 7 éve nem voltam gyógyszer nélkül, már nem is emlékeztem, hogy milyen az, amikor beteg vagyok. Jött a szülés nagyon rossz állapotban: nagyon nehéz, nagyon durva, a fele vérem elfolyt. Lelkileg padlón. Azt hittem, nem lehet rosszabb, de az újszülöttel még rosszabb volt. A nem alvás, az iszonyatos gyengeség nem segített az állapotomon. Néhány hetes koráig bírtam, akkor jutottam el odáig, hogy vagyok én ugrok ki az ablakon, vagy őt baszom ki. Úgyhogy orvos, gyerek azonnal elválaszt, gyógyszer vissza (addigra már valószínűleg elbasztam a gyerek életét, mint anyám az enyémet újszülött koromban).
Elképesztően lassan jöttem vissza, kb. egy éves volt a gyerek, mikor egy kicsit kedvelni tudtam. Nem sokkal ezután jött a következő. Próbáltam okos lenni, ezúttal több orvossal konzultáltam, és arra jutottunk, hogy végig szedem a gyógyszert, és nem szoptatok. Elvileg mindennek rendben kellett volna lennie, volt is néhány jó hónapunk. Akkor elkezdtem újra fogamzásgátlót szedni, és az kavart be - kaptam valami új, "korszerűbb" darabot, és az összeveszett a régi SSRI-mmel. Ismét a padlón, ismét szuicid, még durvábban. (Ha nem olvasok utána, és nem kérdezek rá a nőgyógyásznál és a pszichiáternél is, hogy nem lehet-e ez a két gyógyszer a gond, sose jövünk rá, b+). Ezúttal kórházba is kerülök. Fogamzásgátló el, új gyógyszer. A doki megpróbál rábeszélni a bipoláris zavarra. Nem hiszek benne, de ad valami hangulatstabilizátort az SSRI mellé. Lassan, megint nagyon lassan jobban leszek.
Emellett ment a verbális lélekgyógyászat is - az első időben, 10 éve jártam egy jó évet, az rendbe tett, de a mai szememmel szakmailag totál nulla volt. Utána a szülésekig semmi. A szar időkben próbáltam valami normális terapeutát találni, de senkivel nem találtam a hangot. (Nyilván rólam szól, OK.) Járogattam, de szart sem ért.
Az a baj, hogy a gyógyszereim nagyon jól hatottak akkor, amikor "csak" dolgozni kellett, pasizni, magamat eltartani, de már nem bizonyultak elégnek a család faktor elviseléséhez. Ez egy olyan életterület, amin feltehetőleg súlyosan traumatizálódtam, és egyszerűen akkora hatalmas plusz stressz, hogy nem tudok elviselni. Még több gyerek, még "férjebb" férj - még depressziósabb anya.
Itt tartunk most. Ami bosszant, az az, hogy becsületesen szedem a gyógyszerem, nem bagatellizálom el a problémát, és mégsem vagyok jól. Ami 7 évig működött, most nem, vagy sokkal kevésbé. Miért romlik az állapotom? (OK, tudom, hogy miért, de MIÉRT?) Mert sajnos tényleg egyre rosszabb. Mennyi ebből a biokémia, és mennyi a roncs lélek? Lehetne-e a traumákra valami jó kis gyógyszerészeti sebtapaszt tenni? Járna nekik egy normális feleség, egy normális anya.