A terapeuta srác szorgalmazta, hogy menjek el egy pszichiáterhez, hogy állítgassanak a gyógyszeremen (igazából a férjemnél is ezt javasolta, de ő elutasította, másik sztori). Adott is kontaktot. Halogattam, meg nyár, meg munka, de tegnap elmentem.

Tudom, hogy a kis pszichomókus bölcsészlelke azt szeretné, hogy a feloldott gátlások eliminálják a problémáimat, és ne kelljen gyógyszer, de ez nevetséges. (Még az is előkerült, hogy pont a gyógyszerek nem hagyják, hogy boldogságot érezzek - hát, ez is egy iskola, csak nagy a lemorzsolódás.)

Szóval elcsattogtam emberünkhöz. Marcona, szenvtelen, rövidfarmergatyás negyvenes pasi (térdén nagy varas seb - bicikli? sziklamászás? beleillene a képbe) Jóindulat, patyulgatás semmi. De a gyógyszerekhez ért, és kb. ennyit akarunk tőle.

Most már el vagyok könyvelve bipolárisnak, nem tudok vele mit csinálni. Szolid kis hipomán. Ugyanakkor ő az első, aki normálisan el tudta mondani, hogy miért nem jó a mániás szakasz, amit én úgy élvezek, amikor minden megy. Mert utána óhatatlanul jön a depresszió. Valahogy úgy mondta, hogy elhittem.

Ami miatt mentem, amúgy, az nem a depi volt, azzal már elvagyok. Inkább az indulatkitörések, azzal vannak most gondjaim. Kipukkadok időről időre, üvöltök, önagresszió. Úgyhogy hangulatstabilizáló négyszeresére emelve (babaadag volt az eddigi, a terápiás dózist sem érte el). Antidepigyogyó vissza SSRI-re. A jelenlegi korszerűben nincs feszültségoldó, úgyhogy vissza a régi éveken keresztül bevált gyógyszeremhez (mi a fasznak vették el, nem is tudom).

Most instabil napok-hetek jönnek, úgyhogy készítem fel magam meg a környezetem rá, amíg átállok. Aztán, ha beáll, valószínűleg lényegesen kevésbé leszek érdekes. Ügyesen kigyomlálja a személyiségem. És örvendezünk vala neki.