Egy olyan időszaka volt az életemnek, ahogy hosszabb távon több vasat tartottam a tűzben - egy bizonyos élethelyzetnek, egyfajta életkezdési válságnak volt a tünete. Arra emlékszem legjobban, hogy bonyolult volt, hogy sokfelé sokat kellett hazudni, és akkor jöttem rá, hogy mennyire rosszul hazudok. Másfelől viszont még most is igénylem, hogy legyen az életemben valami kis privát sarok, ahova nem lát be senki, nem kérnek számon, és azt csinálok, ami jólesik. Mit ez a hely most.

Egy hosszabb, de már döglődő kapcsolat végső stádiumában voltam, lényegében a lebukásra játszottam. Mindenféle arcokkal randiztam, és őszintén nem emlékszem egyikükre sem, még arra se, hogy volt-e valakivel valami konkrétabb. Csak egyvalakire. A félkezű Félixre.

Félix egy magas, a maga babaarcú módján igazán jóképű pasi volt, jól szituált, jó családból való elkényeztetett budai úrifiú. Nem látott rólam képet előtte, csak én róla. "Be fogok neked jönni." - ígértem és így is volt. Akkor voltam életemben a legcsinosabb, fiatal voltam, nagyon kevés pasi lehetett akinek nem jöttem be.

Egy kicsit lepukkant belvárosi helyen boroztunk, picit berúgtunk (nem nagyon). Beszélgetés közben bedobtam valami buta fogadást, és nyújtottam a kezem, hogy "kezet rá". Akkor láttam meg, hogy nincs jobba keze. Illetve valami fura csonkszerű volt, nyilván fejlődési rendellenesség. Bennem szakadt a lélegzet, nem amiatt, mert annyira zavart, hanem mert annyira kibaszottul váratlan volt.

- Ne aggódj rajta! - vágtam rá hirtelen.

- Nem aggódom - mosolygott.

Mennyi volt bennem a sajnálat? Ezen a ponton elég sok. Szegény. Ez is benne volt, miért mentem bele, ami kifejezetten szerepidegen nekem. Máig sem értem. Másfelől okos, benne van egy jó kis szócsatában, van humora, meg olyan szexi bugyiledumálós a hangja, és macskaszerű, simulékony a modora.

A kocsma előtt összegabalyodtunk, ahogy kell. Csak szexre kellettünk egymásnak, meg némi kultúrprogramra esetenként, nem kapcsolatra, ezt már korábban lebeszéltük. Úgyhogy miért ne? Közel volt az irodájuk, neki meg régi fantáziája volt a főnökasszonya mahagóni íróasztalán szexelni.

Fel a kukaszagú, körfolyosós ház emeletére, (20 perc, mert minden harmadik lépcsőfokon szárazpettingelni). Kiriaszt, besmárolunk az ajtón. Kis fekete csipkebugyit próbálok diszkréten lerugdosni a bal bokámról, miközben lesöpri a milliós szerződéseket az íróasztalról.

- Csak hogy tudd, ez tölgy, nem mahagóni - jegyzem meg.

Jó nagy, vastag farka van - és lehetetlen alsógatyája.. - de a szigorúbb trimmelés is hamarabb divatba jöhetett volna. Hopp, az íróasztalra (a lépcsőház volt az előjáték) gumi fel, lábam a nyakában. Dug. Hát, ez nem jó. Illetve semmilyen. Én is kissé részeg vagyok, ő is. Bénázunk, mint két elsőbálozó. Abbahagyjuk, mert ez tényleg röhejes, és le is konyult.

Leül a főnöki bőrfotelbe, és az ölébe. Beszélgetünk. Egész hosszan, mindenféléről. Újra feláll, kurva jót lovagolok rajta (a pneumatika élettartama erősen lecsökkent).

Mindenki megdöbben - a barátai, meg én is - amikor felhív, már másnap. Hogy randizzunk megint. Kocsival jön, fel valamelyik hegyre, egy kilátón leszopom. Végig. Ő meg megujjaz. (a másik kezével, jó?) Végig. Aztán megint sokat beszélgetünk. Vallásról, filozófiáról, politikáról. Ezek után naná, hogy felhív.

Rutinunk lesz, heti kétszer randizunk, szerdán és szombaton. Eljárunk együtt bulizni.

Kirúgom a pasimat. Nem Félix miatt, hanem már totál ki akarok szállni.

Érzem, hogy baj, lesz, kezdek túlságosan kötődni hozzá. Ő meg elkezd meccsezni, nem hív, elkésik. (Beparázik, hogy nincs ott védőhálónak a barátom.) Klisészerűen nő vagyok, utálom magam.

Szakítunk. Órákon, napokon át sírok a szobámban. Vizsgáim vannak, diplomamunkát kéne írni és szart sem csinálok. Aztán valahogy összeszedem magam, átpofozódom a szokásos kiváló eredményeimmel. Soványabb vagyok, mint valaha. Nem eszem, léptem-nyomon összeesek. Álláshirdetésekre válaszolok, koszorúslányruhát próbálok, robotpilóta üzemmódban.

Felhív, találkozzunk. "Mi a faszt akarsz?" Utána remeg a kezem. Találkozunk, könnyes szemmel kéredzkedik vissza, simán hárfázik az érzelmeimen ("vörös kód, vörös kód, menekülj", üzeni a tudatalattim, de gyökeret vert a lábam). Igazi klasszikus szemétláda, totálisan kihasznál. Az én élvezetem, jólétem teljesen mellékes. Nincs is. Egész nyáron együtt vagyunk.

Közben megtörténik Armand, aki nem mellékesen Félix legjobb barátja, és életem egyetlen csak minimális klitorális rásegítéssel elért orgazmusának kiváltója. De ő egy külön sztori.

Így lúzerkedem el életem utolsó "gyerek" nyarát, amikor még nem volt munka, csekkek, felelősség. Októberben látom utoljára. Csak később tudom meg, hogy a menyasszonyával - akivel ugye állítólag szakított már előttünk - végig együtt volt. Azon a nyáron csinált neki gyereket.

Mekkora szégyen, mekkora megalázás. És senkit nem hibáztathatok érte, csak saját magamat. Még ma is undorodom a történettől, azzal együtt, hogy még mindig hihetetlen izgalmasnak és izgatónak találom. És ez utóbbi miatt is utálom magam.

Soha többet nem kezdek hasonlóan karizmatikus pasival. Jönnek a kedvesek és unalmasak, vagy a helyesek és erősek, de buták. Az axiómám egy évtized után ismét megerősödik. A férfiak bántani akarnak, és bántani is fognak. Ha hagyom. És azóta nem hagyom. Így nem.