Erősen bizonytalan vagyok abban, hogy megírjam-e ezt a posztot. Nem tudom, ez csak egyike a szokásos mélyrepüléseimnek, vagy valami komolyabb, szinte ijesztő tisztánlátás- és őszinteségroham.
De ez az, amit most érzek.
A házasságom szar. Nem szeretem a férjem. Sosem kedveltem különösebben, de amikor szerettem, el tudtam viselni. Aztán egyre ritkább volt a szeretés, és egyre több a szar. Most már elhanyagolható, pontszerű a szeretés, és szarból meg akkora halom van, hogy belefulladok.
Nem keserít el ez annyira, mint amennyire tehetné. Az elmúlt pár hétben-hónapban annyi mocskot láttam, és pattintottam ki emberekből, hogy nem hiszem, hogy van bárki is, aki igazán boldog. A házasságok szarok. A kapcsolatok szarok. A házasság intézménye túl van misztifikálva: évszázadokon keresztül puszta egy szerződés volt arra, hogy közös erővel, közös egzisztencia megteremtésével felneveljük az utódokat, ennyi. A XIX. századi költők csináltak elvárást a szerelemből egy házasságban. Faszt, nincs szerelem a házasságban. Ha van, akkor meg elmúlik. Csak szerződés van. Jó esetben marad tisztelet, szeretet. Rossz esetben nem. És még így is lehet élni.
Nem akarok szerelmet, nem akarok boldogságot, vagy ha akarok, akkor nem a házasságban fogom megkapni, úgyhogy már nem is ott keresem. Vannak kreatív útjaim (nem szex), amikkel megpróbálom magam boldoggá tenni. A házasságot, a családot meg megpróbálom túlélni. Ez a maximum, amire törekedhetek, ennyi az élet.
Ami a vicces, hogy a férjem úgy látja, hogy nincs köztünk semmi gond, csak néha fáradt vagyok. Nem olyan 'haha' vicces ez persze, inkább sírva röhögős.
Ettől persze semmi nem fog változni, csak kimondtam. Ugyanúgy felkelek reggel, kiszolgálom a rabszolgatartóimat, dolgozom, vezetem a háztartást, néha még dugunk is, mert miért ne. Mindenki ezt csinálja, és bennem semmi különleges nincs, amiért mást érdemelnék.
