(Lelkizős poszt jön, vigyázat.) Több év pszichoterápiával sem tudtuk igazán feltárni a gyökerét az én férfiakkal való rettentően ambivalens viszonyomnak. Félelem, vágy és agresszió, nagyjából erre lehet felfűzni.
Az egyik alapvetés, hogy félek a férfiaktól. A férfiak rosszak, bántani akarnak, és bántani is fognak. (Ennek valami gyerekkori alapja lehet, talán a szekálások az általánosban? Ennél hátrébb nem tudtunk menni.) A logikus válaszreakció persze ez: ne engedd, hogy bántsanak. És ennek rengeteg remek módja van.
Ez egyik, hogy kikerülöd őket, elbújsz, nem kötsz beléjük, nem szólsz hozzájuk - ez volt a modus vivendim kb. 15 éves koromig. Amikor kibújtam a hernyójelmezből, és pillangó lettem, muszáj volt velük foglalkozni. Mert nyomultak, és hirtelen nem piszkálni meg cukkolni akartak, hanem ledugni a nyelvüket a torkomon (Minimum. Anyám, azok a nyálas, tocsogós béna csókolózások. Mi tudott ezeken 4,5 óráig tartani?).
Akkor jött el a bosszú gyönyörűséges pillanata: EZEKET VISSZA LEHET BÁNTANI! Ott, ahol a legjobban fáj. Szórakozni velük, aztán pofára ejteni őket. Csodálatos! És semmi rossz nincs benne, hiszen abból indulunk ki, hogy bántani akarnak. Szóval jobb megelőző csapást gyakorolni, még mielőtt ezt megtehetnék. És ha már itt járunk, ér élvezni is. (Istenem, hány szegény fiú kapott ebben az időszakban csúnya és megérdemeletlen pofonokat, csak mert Lala és Gyuri uborkaszeletekkel dobálta az arcomat fizikaórán 1993-ban.)
A második módszer: kartávolságra tartani őket. Testileg közel jöhetnek, de érzelmileg nem. Nyilván, mert ha érzelmileg közel engedünk valakit, az jobban tud bántani, ezt mindenképpen el kell kerülni, lsd. 1. axióma. Szóval ez lett - senki nem jöhetett közel. 18 évesen megszabadultam a szüzesség bénító terhétől egyetlen cseppecske szerelem nélkül, valamiben, ami akkor kapcsolatnak tűnt, ma meg viccnek.
Szerelmes azért voltam, mert minden rendesen működő kislány szerelmes, de ügyesen, távolról rajongva, reménytelenül. Ha valamelyikből kinézett valami alakulás, gyorsan kihátráltam. NEM teljesedünk be, még mit nem.
Ha a pályafutásom során egyszer-egyszer meginogtam, és kezdtem beleszeretni abba, akivel keféltem (jó példa erre Félix, a félkezű könyvelő, meg barátja Armand a kielégíthetetlen, akikről alkalmasint fogok majd mesélni), megint kaptam akkora istenes nagy seggberúgást, hogy azonnal kotortam vissza a jól megszokott metodológiámhoz.
Szóval nagy szerelem most sincs, a férjemmel, nem is volt soha, részemről legalábbis. Szolid szeretés van - egyfajta automatikus válaszreakció az ő szerelmére. Szeretem, bár legtöbbször egyáltalán nem kedvelem. Bántom is, de ez már nem a férfiségének szól, hanem a szerepének és személyiségének, ami tök más téma.
De a férfinem általános büntetéséről nem tudtam leszokni. Jönnek gyanútlan pasik, teljesen ártatlan helyzetekben, és nekik megyek. Beszólok. Megalázok. Felizgatok és kiröhögök. Csúnya, nagyon csúnya dolog. Ma reggel is 10 perc alatt önkéntelenül kasztráltam két harmincas szociológust, és csak a megbeszélés után vettem észre, hogy a kezemben maradtak a golyóik.
A bizarr az, hogy ezt a pasik valami perverz módon élvezik. Nem mindenki, de sokan. És jönnek vissza még egy pofonért. Thank you ma'am! May I have another, ma'am?
A legjobban persze azt a fajtát szeretem, aki felveszi a kesztyűt. Nem üt vissza, de hátracsavarja a kezem, és próbálkozzak úgy. És röhög. Na, az tetszik. Ezek az igazán szemét pasik. A gyengéim. De ez már megint egy másik történet.
