Minden sokkal fakóbb, ha napsütésben nézi az ember. Látszik a por a polcokon, amit őszi fényben már nem lehetne észrevenni. Látszanak a pórusok az arcomon, a narancsbőr a seggemen. Kegyetlen dolog a nyár.
Önagresszív üzemmódban vagyok. Bizonyos szempontból maga a keményen visszafogott étkezés, és a kőkemény edzés is az. De tegnap megint bántottam magam fizikailag (nem vágtam, az túl feltűnő). Ilyenkor mindig megijedek magamtól. De van az a pont, amikor már a sírás sem elég, hogy kifejezzem a kétségbeesésemet.
A férjem kiszállt a párterápiából. A terapeuták javasolták, hogy most egy ideig csináljunk egyéni üléseket, és ez kapóra jött neki. Merthogy nem akarja, hogy őt elemezgessék, ő rendben van. Csak én vagyok elmebeteg. Amúgy is ez neki egy stresszforrás volt, és alig használt valamit, pénzkidobás. Az utolsó alkalomra egyedül kellett mennem, magyarázkodnom. Egyénileg maradnék, mert szerintem van rajtam mit dolgozni, de a pasival akarok, mert az legalább profi, a lányka elég gyenge. Viszont a srác lényegében visszadobott, hogy most ő elfoglalt.
Most ez ilyen visszadobálós fázis. Visszadobál a férjem, visszadobál a pszichológusom. Visszadobál a plátói internetes barátom. ("Sok a munka, hulla vagyok.") Visszadobál a pasi, aki kurvára meg akart baszni, és akivel intim, bár virtuális barátok lettünk az elmúlt hónapokban. (No, ő nem mentegetőzik, csak levegőnek néz.)
Egyetlen embernek kellek, az a főnököm (mielőtt ez lenne a téma: így nevezem az embert, aki munkákat csorgat nekem). Neki kellek, persze munkára, de az nem baj, mert abban jó vagyok, meg pénzt is adnak. Meg el lehet menekülni bele a család meg a magányosság elől.
