Mikor fogom már megtanulni, hogy ér az életben nem minimum 95%-ra teljesíteni? Hogy lehet langyos középszerűségben is heverészni néha, és hagyni, hogy menjen előre a hajó farvizen? De hát ilyen vagyok, ilyen hülye teljesítmény-kényszeres, aztán meg csodálkozom, amikor kipruttyanok. (Sportnapon voltam, és 3,5 óra alatt frankón kicsináltam magam, mert ugye nem lehet lazítani egy percre sem, csinálni kell, a legjobban csinálni, a legnagyobb lendülettel, a legnagyobb mosollyal. Most félpucéran ülök, a combom kőkemény izmai meg-megremegnek, és várom a megváltó halált.)
Tegnap este megint rossz voltam. Eldöntöttem, hogy ezt a nevezzükpétert nem fogom erőltetni a továbbiakban. Nem keresem a társaságát, nem írok neki, és egyáltalán. Persze pont ilyenkor kezdeményez ő, amit amúgy nem szokott, mert várja, hogy majd feljönnek a tehenek a dombra, ha baszni akarnak. De valami finom műszerrel megérzi, hogy kezdek szarni a fejére, és akkor akcióba lép. Ilyenek vagytok mind, kedves férfiak, de mi is ilyenek vagyunk, mi nők, hogy csak az kell, aki nagy ívben leszar, aki meg kepeszt, az meg megy a levesbe. Treat'em mean, keep'em keen.
De megérezte, úgyhogy jött a kis piros számocska a fácsén, hogy *** messaged you. Na fuck, mondom. Hogyvagyok, jólvagyok, mizu, őfáradt, hétvégevégre, azkirály, éstehogyvagysokamunka, megvagyoksokamunka. És így tovább. 10 perc után türelmetlen leszek, mert még mindig nyomja az egyértelmű kétértelműségeit, miközben Gábor itt flangál körülöttem, én meg csukogatom be az ablakot 100-szor, és nézek rá nagy ártatlan szemekkel. Szóval rákérdezek, hogy bazmeg, te így flörtölsz? Nem, ő nem flörtöl, "direkt téma, vagy semmi". Ok, akkor nekem viszont erre nincs időm, megyek lefeküdni, gondolom, de hogy lehetne udvariasan elköszönni, ezt megint megérzi azzal a finom kis szenzorával, úgyhogy mégis feltesz egy direkt kérdést, hogy akkor én most vele itt ezen a felületen nem akarok-e.
Dilemma, dilemma, mert nekem valahogy ez egyre kevésbé izgató, szinte túl könnyű. Ha magányos, virtuálisan megtámogatott orgazmusra vágyom - és este ennyi nézett ki, mert a zapát beszippantotta az xbox - szóval akkor inkább beleolvasok a nagyra becsült blogger kollégák archívumába, és azon élvezkedek egy jót.
Belemegyek, a jó ég se tudja, miért, talán nem akarom elengedni ezt az egyetlen személyt, aki ilyen expresszív módon vágyik rám. A saját motivációim egyébként kevésbé érdekelnek, mint az övéi. Miért akarja ezt? Illetve miért kellek ehhez én, miért nem lehet civilizáltan szépen kiverni valami tartalomra, mint minden rendes ember? (Anya náluk nem hagyja magát dugni, nincs jóban magával, ez nem opció.) Felébred bennem egy érzés, ami - ha nem rólam lenne szó - sajnálatnak is nevezhető. Ő is bizonytalan, ő se kell senkinek.
Elcsattogok a tablettel az ágyba, és egy kicsit felizgatom. Sablonosak vagyunk, uramatyám, de nagyon. Le se írom, még nagy vonalakban sem, mert a nyájas olvasó el van kapatva, és ha nem kerül elő a faszkorbács az első 5 percben, meg némi hányásig mélytorkozás, akkor azt énkicsipónimnak minősítik, és le vagyok sajnálva. Az andorid nem barátja ennek a csetnek amúgy sem, úgyhogy a nyögvenyelős nem kifejezés. Érzem, hogy nem akar sokáig szarozni, durrbele, oszt menjünk aludni. Nekem erre nehéz felizgulnom, pláne virtuálisan, meg hullafáradtan, de a tisztesség okán azért csak elmegyek - még ilyen formában sem vagyok hajlandó tettetni - amire ő is, halleluja. Jóéjtnekedis.
Feltételezem, hogy amikor újra látom a való életben, teszem azt együtt cigizunk az iroda előtt, megint zavarban lesz. Ezt leplezendő kifejezetten hányaveti stílusban beszélgetni kezd mindenféle lószarról, de közben úgy néz, mintha pénzt adtam volna kölcsön neki.
Nincs üzenet, csak jólesett ide kiokádni, és most megyek fürdeni, aztán Richtofit, vastagon.
