Nem akarom túlértékelni ezt az időszakot, de nekem nagyon revelatív. Nem tudom, hogy a helyzet ilyen, hogy most érett meg, vagy csak az önelemezgetés hozta ki, de leginkább mindkettő, és azok szinergiája.
Nemcsak az anyámmal kapcsolatos felismeréseim, de kisebb dolgok is mostanában egyszerűen "bekattannak", a helyükre kerülnek, egyfajta "basszus, tényleg!" élmény formájában. (Például, hogy hogyan kellene normálisan, rekesztartással és torokszorítás nélkül énekelni. Hónapok óta kínlódok vele, és ma egyszerűen elengedtem és sikerült. Fantasztikus.)
Biztos van összefüggés azzal, hogy szép lassan lekerül rólam egy bazinagy munka, amitől nem tudtam az igazából fontosabb dolgokkal foglalkozni.
Találtam egy kulcsfogalmat magamnak - ezt is régóta kerülgetem, de most talán elkaptam: ez a "kiengedés" vagy "elengedés". Magammal hurcolt dolgokat szépen megsimogatni, és azt mondani: "köszönöm, de most már nincs rád szükségem, elmehetsz". Ezt eddig egyszer sikerült megcsinálnom, testi szinten, és nagyon működött. Azt mondtam a hájamnak: "Köszönöm, tudom, hogy védeni akarsz de már nem kell, meg tudom védeni magam. Elengedlek." És akkor lefogytam.
Próbálkozom, próbálkozom.
