Nem leszek népszerű ezzel a poszttal, DE... (most melyikkel leszek, de komolyan)
Arra jutottam, hogy semmi sem tesz tönkre olyan hatékonyan egy kapcsolatot, mint egy gyerek (esetleg kettő). Főleg, ha adott két rendkívül önző és éretlen ember, mint mi Gáborral.
Mindig észreveszem hogyha neadjisten kettesben vagyunk, és nem ugrálnak a fejünkön a kölykök, tökéletes harmóniában, veszekedés nélkül, rengeteg dugással nagyszerűen el tudjuk magunkat foglalni.
Ugyanakkor ha ott vannak a gyerekek (az esetek nagyobb része nyilván), akkor rögtön megy a feszkó: megint beszart; vedd már fel, én nem bírom; miért nem fogadsz szót; meg fogok őrülni; mi a faszért adtad oda neki a távirányítót; kikapcsolom a mesét; ne üvölts, add rá a cipőt; ne azt, a másikat; kakaót kérek; nem mert most mostál fogat; de akkor is kakaót kérek; de akkor sincs több; DE AKKOR IS KAKAÓT KÉREK; NE ÜVÖLTS, MERT FELÉBRED AZ ÖCSÉD! Nincs szünnap, nincs betegszabadság. Mindig, minden pillanat csak róluk szól, én és a férjem sehol nem vagyunk. Mire elalszanak, elájulok a fáradtságtól. Ha leadom őket nagyszülőknek, akkor azalatt dolgozom, meg éjszaka, meg hétvégén.
Legtöbbször embernek sem érzem magam, nemhogy nőnek, vagy bármilyen szexuális lénynek. Egy szar robotnak, akinek ráadásul még boldognak és kiteljesedettnek is kéne éreznie magát a gyerekeitől, nem egy rakás szarnak. Fáradtság, lelkifurdalás, kiborulás, még több lelkifurdalás.
Csapdában érzem magam? Igen. Okolhatok érte valakit? A gyerekeket nyilván nem, nem ők kérték, hogy megszülessenek (irracionálisnak viszont ér lenni). Szóval kit okolok? Magamat és a férjemet. És kit bántok? Magamat és a férjemet.
A szexuális szabadosság menekülőút lenne? Sok tekintetben valószínűleg igen. A tudatalattim le akar bukni, hogy kiléphessek ebből a házasságból, ebből a családból, ami felfal elevenen (más kérdés, hogy innen csak a halál ment meg, és ez egy nagyon kellemetlen gondolatsort indít el, úgyhogy ide ne menjünk). Vagy csak teljesen primer módon töltekezni akarok valami rettentően nem konvencionálisból, hogy feltankolva túléljem vele a mindennapokat?
Biztos vannak olyan párok, ahol a gyerek valóban kiteljesíti, megkoronázza a kapcsolatot, őszintén remélem, hogy a többség így van vele, és én vagyok abnormális. De nekem ez egy pokol. Egy lélekölő, testileg felőrlő, szellemileg lerohasztó, rohadt rabszolgamunka. Egy pillangó vagyok, aki mezőn szálldosás helyett oda van szögezve egy baszott nagy fásládához, és így próbál a levegőben táncolni.
A libidóm a béka segge alatt - visszaesett oda, ahonnan az elmúlt pár hétben fel tudtam vakarni.
OK, most nem ennek van itt az ideje, értem. Majd 5-10 év múlva, amikor már önállóbbak lesznek. Én meg egy megkeseredett vén szottyos negyvenes, akit lenéniznek. Gyönyörű, csodálatos kilátások.
(Persze, mentegetőzöm, szar napunk volt, és most egész éjjel dolgozni fogok. Egy kávé. Még egy kávé. És indítunk.)
